Vitaszint alatt

Joggal várja el a magyar tudós közvélemény az Akadémia kiállását a tudománypolitika és kutatás-fejlesztés irányításért felelős kormánytagok mellett az olyan durva támadások és kínos provokációk ellenében, mint amilyet a Népszabadság július 13-i számában olvashattak az MTA egyik doktora, egy kutatóorvos tollából. Hiller István oktatási és kulturális minisztert azért érte kemény kritika, mert a Köztársaság Alkotmányának betűjéhez és szelleméhez hűen tiszteletben kívánja tartani a tudomány autonómiáját. Hiszen világossá tette: az akadémiai és tudománypolitikai reform bázisának az Akadémia által képviselt tudományos közösséget, tizenkétezer minősített magyar kutató testületét tekinti (amely egyébként minden más hazai szervezetnél nagyobb részvételi és meritokratikus legitimitással rendelkezik). Érthető, hogy a kulturális forradalom technikáit idéző és szellemi színvonalán álló támadások őt is célba veszik, miközben negatív példaként mellé állítják (már csak a kis táblácska hiányzik a nyakukból…) az ország egyik legismertebb, osztatlan köztiszteletnek örvendő akadémikusát, Csányi Vilmost. Még aggasztóbb, hogy milyen kellemetlen helyzetbe kerülhet Kóka miniszter úr, aki többször is kifejezte elkötelezettségét a magyar tudomány teljesítmény-orientált fejlesztése mellett. Ha egy általa többször pozitívan hivatkozott kutató ilyen fokú tájékozatlansággal és/vagy nemtelen támadással lép fel, az óhatatlanul rá (és a kormány egészére) is rossz fényt vethet. Ez csak azoknak lehet érdeke, akiknek valamiért megéri gyengíteni a magyar kutatás-fejlesztés társadalmi pozícióit.

Azonban, sajnos, nincs módja az Akadémiának vitába szállni az említett cikkel. Látjuk, hogy nehéz a mindenkori handabandázók sorsa: kénytelenek egyre nagyobbat és hosszabbat mondani ahhoz, hogy a kezdeti bombasztikusságuk keltette érdeklődést fenntartsák. Kutatói körökben már végképp lecsengett a korábban felháborodott, majd (színvonaltalansága okán) inkább szánakozó társalgási témaként szereplő a szabócsabázás. Ennek ellenére utánlövésként most egy kolumnás, minden korábbit alulmúlóan ismerethiányos produkciónak adott teret a Népszabadság – amire álságos lenne az a szerkesztői indoklás, hogy tessék vitatkozni: az informálatlanságnak és összevissza-beszédnek ezen a szintjén még a kocsmában sem tárgyal az ember.

A közölt szózuhataggal ezért esze ágában sincs senkinek vitatkozni a magyar tudomány köreiben. Ennek okát érzékletessé teszi olvasó számára, ha csupán tucatnyit megemlítek itt a bekezdésenként hemzsegő tárgyi tévedésekből vagy hazugságokból (attól függ, hogy inkompetensek vagy tudatosnak tekintjük a szerzőt):

- Nem igaz az a beállítás, miszerint az MTA személyi kiadásai között a fiatal kutatók háttérbe szorulnak. Elég csak arra figyelemmel lenni, hogy az akadémiai intézetek kutatóinak 40 százaléka 35 évnél fiatalabb – nem találni még egy ilyen arányt a magyar közszférában!

- Nem igaz, hogy az MTA nem helyez súlyt kutatásai alkalmazására. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a természet- és műszaki tudományos akadémiai kutatóintézetek költségvetésének közel felét eléri a központi állami támogatáson kívüli források (pályázatok, vállalkozói megbízások) nagysága. (Csak összehasonlításként: a Max-Planck Institut költségvetésének 82%-a állami forrásból származik, a maradék 18%  adományokból, projektek bevételeiből.) Az akadémiai kutatóintézeti tevékenységek e tárgyú részletes összefoglalását bárki megismerheti az MTA honlapján.

- Nem igaz, (méghozzá nagyságrendi melléfogás…) hogy az MTA intézetei csupán 1 Mrd forint külföldi forrást és 300 millió forint vállalkozói megrendelést kaptak, a valós adatok: 2,5 Mrd Ft külföldi pályázati nyeremény, 2 Mrd forint gazdasági megrendelés.

- Nem igaz, hogy az OTKA pályázatok többségét MTA kutatóhelyei nyernék, a valóságos arány egyharmad, de ezek egy része is egyetemen működő kutatócsoport.

- Nem igaz, hogy az OTKA akár amiatt MTA-irányítás alatt állna, mert elnöke akadémikus. Ilyen alapon a Magyar Köztársaság szintén az MTA irányítása alatt áll, hiszen elnöke akadémikus immár 6 éve – valamint egyetemek, állami és társadalmi intézmények, szervezetek sora volna az MTA része. Az OTKA-törvény és a működési rend világosan garantálja az OTKA függetlenségét.

- Nem igaz, hogy 2005 végén 3 Mrd forint MTA elnöki keretet szétosztottak volna. Ezzel szemben 2006 tavaszán a kutatásfinanszírozás teljesítményorientált matching fund formájában 600 millió forintot (mely az Országgyűlés döntése értelmében az akadémiai kutatóhálózat finanszírozásának része) versenyelvűen, a bázisfinanszírozás keretein túllépve kaptak meg kutatócsoportok.

- Nem igaz, hogy ez az elnöki keret az OTKA költségvetés fele volna, a 10%-ot sem éri el.

- Nem igaz, hogy az MTA költségvetésének elszámolását kizárólag az MTA Közgyűlése hagyja jóvá – az Akadémia minden évben beszámolót küld a Kormánynak, amit a Kormány eddig minden évben elfogadott. Emellett megemlítendő, hogy egyetlen olyan kutatásszervezet van Magyarországon, amely évente nyilvános tartalmi és számszaki beszámolót készít munkájáról, s ez az Akadémia.

- Nem igaz (valamint értelmetlen az állítás), hogy az MTA tagjainak hetven éven felüli minimális (!) száma maximalizálva volna. Ezzel szemben az MTA önként korlátozta a teljes akadémikus létszámot.

- Nem igaz, hogy az akadémiai tagválasztás 180 millió forintba kerül, az erre fordított külön kiadások pontos összege 0 azaz nulla forint.

- Nem igaz, hogy az MTA limuzinokkal rendelkezik. A választott vezetők az állami besorolásnak megfelelő szolgálati gépkocsihasználatot vehetnek igénybe, ezen túl az akadémikusok tudományos és közfeladatai ellátását egy alsó-középkategóriás gépkocsi-kontingens segíti (hogy ez utóbbi a jó megoldás, az természetesen megvitatható, de szintén csak a tények ismeretében…)

- Nem igaz (de inkább becsületesen dolgozó köztisztviselőket személyükben sértő hazugság) annak sugalmazása, hogy az MTA meghamisítaná holnapjának információs bázisát. A doktori eljárás (ez a magyar tudományos minőségbiztosítás legalaposabb és leginkább teljesítményelvű folyamata) rendjének követelményei, melyek hivatalos formájukban az MTA Doktori Tanács honlaprészén megismerhetőek, természetesen nem diszkriminálják a nemzetközi tudományos teljesítményt.

És így tovább, olyan öndestruktív logikai oktondiságokig, mint például annak felemlegetése, hogy a kiemelkedő publikációknak csupán a fele származik MTA intézetekből – miközben a magyar tudományos kapacitás egyhatodát teszi ki az akadémiai kutatóhálózat, tehát az idézett adattal a szerző azt igazolta, hogy milyen kiemelkedően teljesít az MTA… (Ezt egyébként a nemrég Magyarországon járt Barbara Bludau asszony, az emlegetett Max-Planck Társaság főtitkára is megerősítette, aki szerint a térségben a magyar kutatók a legjobb partnereik s ezért a mostani 33 közös MTA – MPG projekt bővítését kezdeményezték.)

Méltatlan a magyar tudományhoz, a Magyar Tudományos Akadémiához, a Népszabadsághoz, de még a szép karriert építő kutatóhoz is, hogy ilyen szinten kelljen kioktatni őt nyilvánosan, pusztán azért, mert olyasmiről beszél vagy beszéltetik, amelyben nem volt módja jártasságot szerezni. Így, márcsak kíméletből is, a továbbiakban az MTA nem kíván reagálni erre a görcsös igyekezetű hisztériára.

Az azonban sokkal érdekesebb, hogy miképpen süllyedhetett idáig a tudományról zajló nyilvános beszéd színvonala? Hiszen el sem tudom képzelni, hogy efféle ismerethiányos írást bármilyen más témáról megjelentetne egy olyan fontosságú újság, mint a Népszabadság. Pedig volna miről beszélni, vitatkozni és nem is elsősorban az Akadémia ágendája szerint. Az Akadémia, a magyar tudomány működése, szervezeti és személyi viszonyai alapos reformra érettek. Igazi konfliktusok, nagy érdekellentéteket veszik körül és szövik át a kutatás-fejlesztés, a tudománypolitika döntéshozatali- és intézményrendszerét. Jókora mindennek a társadalmi, helyenként ideológiai holdudvara is. Folyamatosan frissülő, átfogó és teljeskörűen nyilvános dokumentálása olvasható a tudománypolitikai konfliktusoknak és koncepcióknak az MTA honlapján. Kifejezetten média-orientálttá vált a magyar tudós elit. Akkor?

Igaz, nem kínáltunk eléggé kényelmesen befogadható történetet. A távolból hazatért fiatal tehetség konfliktusa a begyepesedett hivatalossággal klasszikus magyar sztori, a szurkolás iránya sem kérdéses. Ezzel szemben persze lehetséges, de nem elegáns módszer alternatív történetet bemutatni, mondjuk egy önmagát ügyesen menedzselő fiatal akadémiai doktorról, aki, miután talán nem sikerül az Egyesült Államokban véglegesített egyetemi kinevezéshez jutnia, hazajőve próbálkozik ezzel. Ám mikor szembesül azzal, hogy itthon is teljesíteni kell általános kritériumokat, sértődött vagdalkozásba kezd. S minő meglepetés: miután az Akadémiától minden hasznot (támogatás az egyetemi kinevezéshez, akadémiai doktori pótlék, ismertség a Mindentudás Egyeteme révén) „levett”, már jobban megéri neki üres hűhót csapni, hogy figyelmet keltsen. Mivel ízlésünk ellen való egy ilyen kampány végigcsinálása, maradtak a tények: látszik azonban, hogy sokkal nehezebb azonosulni adatsorokkal, szervezeti ábrákkal és megfontolt reformfolyamattal.

Ezért (is) lesz izgalmas a most nekilendült akadémiai reform, mint társadalmi program kommunikációja. Vajon sikerül-e bemutatni vonzó és meggyőző példaként arra, hogy a teljesítményelv jegyében egy-egy autonóm közösség, alrendszer sokkal alkalmasabb kezdeményezője és végrehajtója lehet a szükséges változásoknak, mint a központi akarat kényszere? Ennek is révén trendi lesz-e újra tudománnyal foglalkozni, egészen a felsőfokú továbbtanulási választásokig? A tudósok és az Akadémia kiemelkedő társadalmi tekintélye megtelik-e az innovatív, kíváncsi, újat akaró, kreatív és öntudatos személyiségek példaadó tartalmával?

És nagy kihívása a magyar tudomány kommunikációjának, hogy képes-e mindezzel a szerkesztőségek érdeklődését inkább felkelteni, mint a látszatradikális tudományügyi kávéházi konrádok?

Fábri György

a Magyar Tudományos Akadémia kommunikációs igazgatója