"Read it, you will. Regret it, you will not."
(Yoda)
25. Enemy
Ha így folytatja a Denis Villeneuve-Jake Gyllenhaal páros, egy újabb klasszikus rendező-színész duó gazdagíthatja a filmvilágot. Már a tavalyi listámon is szerepeltek, akkor egészen a 4. helyig jutott a Prisoners (Fogságban). Az időrendileg korábban készült, a mozikba mégis később eljutott Enemy egy hasonlóan sötét, mégis sokkal eredetibb, furcsább és - bocs a káromkodásért, de - "művészibb" thriller.
Már a Prisoners-ben is nagyot játszott az utóbbi években brillírozó Gyllenhaal, aki 2014-ben a Nightcrawler (Éjjeli féreg) főszerepével is elvarázsolta a közönséget, azzal díjakat besöpörve (erről a listáról is 1-2 hellyel maradt csak le), az Enemynek viszont van egy előnye: itt rögtön két nagy alakítást is nyújt. Először egy unalmas, átlagos főiskolai tanárként tűnik fel, aki egy nap meglátja saját maga mását egy filmben, ezért elindul felkutatni a rá megtévesztésig hasonlító színészt. Ők ketten aztán megszállotjává válnak a számtalan lehetőséget rejtő helyzetnek.
Jake és Jake mellé elég szép mellékszereplő csapat is társult: Mélanie Laurent, Sarah Gadon és Isabella Rossellini játéka egytől egyig hozzájárul a film fura hangulatához. Az Enemy tipikusan olyan film, amely története minden egyes újranézésnél egy kicsit világosabbá válik, még ha elég homályosan is van megírva ahhoz, hogy egy kis rejtély mindig maradjon. A film utolsó jelenete pedig nemes egyszerűséggel a legnagyobb mindfuck, amit 2014-es filmben tapasztaltam.
24. The LEGO Movie (A Lego kaland)
Bár 2005 óta először fordult elő olyan, hogy egész évben nem volt Pixar-film (cserébe idén kettőt is kapunk, ráadásul két eredeti sztorit!), 2014 végre megmutatta, hogy nem is olyan homogén ez az animációs színtér. Igaz, szégyenszemre nem jelölték Oscarra a Warner Bros.-gyártotta LEGO Movie-t (csak az Everything Is Awesome című, hát, awesome dalt), de ott van a Laika-féle Boxtrolls, a Cartoon Saloonos Song of the Sea, a Dreamworksos Sárkány 2, a Ghiblis japán cucc, na és persze a Disney delegáltja, a Hős6os.
Pedig a LEGO Movie véghez vitte azt, amit nehéz volt előre elképzelni: egy tökéletesen animált filmben egy tök aranyos, jelentésteljes sztorit mutatott be, ezzel - ellenben mondjuk, szerintem, a LEGO Star Wars-filmekkel - nem hozott szégyent a gyerekek milliói által szentül tisztelt négy betűre. Pedig megtehették volna, hogy olcsón összedobnak valami szart, de nem, a kor legmenőbb vígjáték-író párosát (Phil Lord és Christopher Miller) bízták meg a feladattal.
És az sem jött rosszul, hogy az építőkockás cégnél olyan karakterek jogai is rendelkezésre állnak, mint a nagyobb szerepet kapó Batman, meg a többi szuperhős/ismert arc, akik többsége csak egy-egy poén kedvéért tűnik fel a filmben. De a totál egyszerű fő karakterünk viszi a hátán a sztorit, aminek végtelenül egyszerű üzenete van: légy önmagad. Ezt pedig nemhogy nem agyongiccsezve, de még baromi szórakoztatóan is csomagolták be, Pixar receptre - vagyis a poénok egy részét csak a felnőttek érthetik, de közben van olyan látványos és izgalmas, hogy a gyerekeket is lenyűgözi.
23. Selma
Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire erőteljes filmet sikerült összehozni Martin Luther King munkásságából - na, nem mintha olyan jelentéktelen történelmi figuráról lenne szó, éppen csak van annyi pátosz és szentimentum az ő sztorijában, hogy egy szörnyen giccses hőskölteményt faragjanak belőle - neadjisten, egy újabb The Butler következzen be.
Szerencsére nem így történt, Ava DuVernay filmjén őszintén meg lehet hatódni és el lehet gondolkodni. Nem mondom, hogy teljesen mentes lenne az érzelmek felesleges kinagyításától (hát hiszen itt is a The Butlerből is ismerős Oprah volt a producer, meg persze színészként is benyomta magát a filmbe), de a rendezőnő kiváló munkájának eredményeként egészen minimálisra csökkent a rossz értelemben vett hátszőr-felállító jelenetek száma. A néhol videoklipeket idéző rendezési technika és a több, de nem fárasztóan sok szálon futó cselekmény is jót tett a filmnek.
Ami egyébként a King által vezetett mozgalom szavazati jogi menetét (Selmától Montgomeryig) dolgozza fel, bár pont a menetelős jelenetek jelentik a kevésbé érdekes részeit a filmnek. Színészileg már nincs hiba, David Oyelowo korrekt évet zárt (az Interstellarban és az A Most Violent Yearben is nyomta), Tom Wilkinson simán Oscar-jelölést érdemelt volna LBJ elnökként, Carmen Ejogo elbűvölő volt, és még a szerepválasztásaival túl gyakran mellényúló (Sepp Blatter szerepét A közös szenvedélyben soha nem bocsátom meg neki) Tim Roth-t is végre jó volt nézni.
22. The Interview
Abszolút megértem azokat, akik az egészségtelen mértékű hype után csalódottan azt kérdezték maguktól, hogy ez most mi a retek volt. A James Franco-Seth Rogen brigád filmjei kétségkívül nem valók mindenkinek, gyakran szerepelnek egyesek legjobb filmes listáin, majd mások legrosszab filmes gyűjtésein. Nekem a koleszos filmnézések, a Superbad és az Ananász expressz végtelenített lejátszásai óta a kedvenceim között vannak, ezért fért fel például tavaly is a listámra a This Is the End.
Amikor - még jóval a Sony-ügy előtt - kitudódott, hogy ezek arról fognak filmet csinálni, hogy kinyírják Kim Dzsong Unt, már nagyjából előre levetítettem a fejemben a filmet, és azon szétröhögtem magam. Szerencsére maga a kész alkotás sem maradt el ettől az élménytől, és bár láthatóan a szokásosnál is hülyébbre vették a dolgot - Franco full kreténben nyomja -, csodával határos módon hozzák a szintet. Persze tudom, hogy ez másoknál negatív kicsengéssel bír.
Már az alaphelyzet hibátlan: Franco karaktere egy népszerű bulvár-talk show műsorvezetője, aminek Rogen a producere, legnagyobb rajongójuk pedig véletlenül Kim Dzsong Un (aki a Big Bang Theoryt is szereti, érted!!). Az Eminem- és a Rob Lowe-interjú is vicces, és akkor hol vannak ők az egyetlen vezértől. Le a kalappal Randall Park előtt, a bátorsága mellett a komikus tehetsége miatt is, Lizzy Caplanért pedig ki nincs megveszve. Minden apróbb hibája, kissé túltolt, idegesítő részlete ellenére ha valaki megkérdezi tőlem, hogy melyik volt 2014 legviccesebb jelenete, nem tudok nem a tankos, Katy Perrys jelenetre gondolni.
21. The Theory of Everything (A mindenség elmélete)
A Selma után egy újabb Oscar-csali meglepetés. A tisztességes egyéni munkákkal tűzdelt, de végtelenül szájbarágós, kiszámítható és hatásvadász The Imitation Game (Kódjátszma) után ettől a Stephen Hawking-filmtől sem vártam túl sokat, aztán lehet, hogy ez a hozzáállás mentette meg A mindenség elméletét.
Tudjuk mind, hogy mi fog történni. Okoskodó ateista találkozik a visszafogottságával bájos keresztény lánnyal, egymásba szeretnek, aztán Hawking megbotlik. Igazából a történetvezetés ugyanolyan klisés, mint a Kódjátszmában, de itt minden más tényező szinte hibátlan. Az önmagában nem mond sokat, hogy Eddie Redmayne és Felicity Jones is élete alakítását hozza, mivel pl. 10 éve még egyikük sem játszott egy filmben sem - ettől függetlenül igaz, és érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben is. A rendezés és főleg az operatőri munka viszont sokkal szemet gyönyörködtetőbb, mint az életrajzi tesójánál.
Kétségtelen, hogy az érzelmekre játszottak rá inkább, mintsem a tudományos eredményekre, de én ezt egyáltalán nem vettem rossz néven, ha valaki az elméletei fizikai részletekre kíváncsi, annak ott vannak a Discoverys dokuk. Persze értem én, a nagy Agy követői nem épp egy romantikus filmet vártak a mesterük életét bemutatni kívánó alkotástól, de hát ha egyszer ilyen érdekes volt a szerelmi élete. Aki egy kevés Oscarra kalibrált klisét még el tud viselni, az ne hagyja ki ezt a megható love storyt.
20. 22 Jump Street
Már megint a Phil Lord-Christopher Miller duó. Komolyan, én 2014 előtt nem nagyon hallottam róluk, a Derült égből fasírtot már csak a címe miatt is nagy ívből kerültem (pedig elvileg az is jó, na majd csekkolom), a 21 Jump Streetet is csak emiatt a folytatás miatt pótoltam. És bár az első rész túl mély nyomot nem hagyott bennem, a második felvonás valami őrületes volt.
Teljes elborulás, popkult- és metautalások tömkelege, még több crazygood karakter (Peter Stormare mindig jó, a két csaj is tökre kellett oda), még jobb poénok. Tatum és Hill között már a 21-ben is elég jó volt a kémia, itt, ha lehet, még erősebb volt az összhang. És még az első részben halál idegesítő Ice Cube is vicces volt, annál a nagy találkozás + vacsora jelenetnél végem volt.
A középsuli után most a főiskolára küldték a beépített embereinket, de az újabb nyomozósdi is csak ürügy arra, hogy a jobbnál jobb poénok mellett valami szerkezet is összetartsa a majd' két órás filmet. Rég voltam ennyire oké azzal, hogy egy jó filmnek minden bizonnyal folytatást csinálnak majd. És rég láttam - if ever - olyan vicces zárójelenetet, mint a 22 Jump Street "lehetséges folytatásokat" bemutató befejező képsorai.
19. Begin Again (Szerelemre hangszerelve)
Egy újabb hátborzongatóan félrement címfordítás. Szerencsére Keira Knightley és Mark Ruffalo vannak olyan erős nevek, hogy - ha sajgó szívvel is, de - még egy utolsó limonádét is megnéznék tőlük, ezért még a cincogó Adam Levine neve hallatára sem álltam ellen a Begin Againnek, és milyen jól tettem. John Carney (Once) filmje sokkal okosabb és emberibb annál, mint amilyennek története alapján elsőre tűnhet.
Egyfelől ott van Ruffalo, aki egy valaha menőnek számító zeneipari nagyágyú, akit épp kirúgnak, mert változnak az idők, másrészt pedig Knightley, aki sztárrá érett barátjával és zenésztársával (Levine) való szakítása után épp hazamenni készül Manhattanből. Csakhogy persze egy spontán klubfellépés során emberünk meglátja az énekesnőt és úgy dönt, hogy a szárnyai alá veszi.
Fú de csöpögősen hangzik, mi? Hát nem az. Egyrészt azért, mert a látszólag szentimentalizmusért kiáltó történet ellenére egy pillanatra sem megy át ömlengésbe, másrészt pedig azért, mert sokkal inkább szól a zenéről, az alkotás öröméről és az élet apró boldog pillanatairól, mint a súlyosabb témákról. Ezért egyszerre könnyed és jelentésteljes a film, ezt az egyensúlyt pedig marha nehéz lehet belőni. Nem is volt 2014-ben hangulatban ehhez fogható film, amit láttam.
18. Locke
A one man show-kkal azonnal meg lehet engem venni, a 127 óra, a Buried, a Moon kiváló példák a műfaj jó kivitelezésére, és hát a tavalyi kedvencem, a Gravitáció sem állt messze az egyszereplős címkétől. A Steven Knight által rendezett Locke sem gondolta túl a castingot: az első jelenetben beszáll az autójába Tom Hardy, odáig meg már nem jutunk el, hogy kiszálljon.
Ivan Locke (Hardy) egy építkezési vállalkozó, de nem az a fajta, aki jól megszedi magát a melóból és elvan ennyivel, hanem egyenesen szerelmes a szakmájába. Kocsijába épp egy olyan este előtt száll be, amikor Európa történetének legnagyobb betonöntését kellene levezényelnie, ő azonban inkább London felé veszi az irányt, ahol egy egyéjszakás kalandja gyereket fog neki szülni. Na és 85 percen keresztül röpködnek a telefonok - a munkaadó, a betonöntés felügyeletével megbízott emberke, a szülésre készülő nő és a család (feleség + 2 gyerek) felé/felől.
Az ilyen típusú filmeknél már az is eredemény, hogy teljesen leköti a figyelmet, de azért a Locke-nak nagy előnye, hogy az elképesztően tehetséges, nagy jövő előtt álló Tom Hardyt ültették be a BMW-be, és hogy a klausztrofób hangulat mellé egy nagyon érdekes sztori is párosul, aminél allegorikusabbat nehéz lenne kitalálni.
17. The Double (A hasonmás)
Ez a film olyan bizarrul hangzott, hogy sokáig nem is néztem meg. Richard Ayoade rendezte, aki az IT Crowd című, szerintem rém humortalan brit szitkom egyik főszerepéről híres, ráadásul Dosztojevszkij egyik novellája alapján készült a film, az öreget pedig az iskolarendszer tette számomra áldozattá, szimpátia ügyileg. Persze csinált már egy Submarine című menő indie-t, mármint Ayoade, nem Fjodor, meg Jesse Eisenberg és Mia Wasikowska is játszik A hasonmásban, úgyhogy meg kellett néznem magamnak.
Örülök, hogy megtettem. Az Enemy után egy újabb hasonmásos sztori, bár ezt a cím alapján valahogy sejtettem. A sztori kissé zavaros, mármint nem egy hétköznapi struktúrára lett felhúzva, bár a lényeget nem nehéz elmondani: van a nyomi kisember, akit sem a munkatársai nem vesznek észre, sem a kiszemelt nője, aztán egyszer megjelenik a semmiből egy ugyanolyan kinézetű srác, aki magabiztos, megnyerő, és rémálommá teszi az életét.
De milyen stílusos a film, te jó ég! A díszletektől kezdve, a filmzenén keresztül az operatőri-rendezői munkáig minden a helyén van, és ha azt mondom, hogy akár David Lynch és Terry Gilliam közös filmjéről is lehetne szó, az azért jelent valamit. Na, és ezt sorolja be valaki valamilyen kategóriába! Valószínűleg fekete komédiaként adták el, ami talán nem is olyan hülyeség, mert egyszer tényleg humoros (főleg Eisenberg zseniális dupla játéka miatt), egyszer pedig a legrosszabb rémálmaidat idézi.
16. Under the Skin
Én elhiszem, hogy rengetegen nem bírták 10-20 percnél tovább nézni, meg könnyű rámondani, hogy mi ez a művészkedős szar, de könyörgök, mit vártak? Jonathan Glazer előző filmje, a Birth sem volt az a könnyen fogyasztható alkotás, de amikor tudni lehetett, hogy egy olyan könyvből csinál filmet, aminek az a sztorija, hogy egy földönkívüli lény felvesz egy női alakot, és férfiakat csábít el Skóciában, hogy rajtuk keresztül megismerje önmagát, hát nem az volt az első dolgom, hogy a popcornt bedobjam a mikróba.
Aki az első jelenetnél már a fejét fogja, hogy mikor lesz már vége, az nyilván ne is nézze tovább. A 2001: Űrodüsszeiát idéző nyitókép után aztán fejest ugrunk Glasgow szürke világába, ahol a feketeparókás, bundába bújt Scarlett Johansson egy fehér furgonnal kocsikázva elkezd felszedegetni pár kiéhezett pasit, akiknek fogalmuk sincs, mi vár rájuk. De komolyan, ugyanis a kiszemeltek nem tudták előzetesen, hogy filmezik őket, amitől csak még weirdebb lett az egész.
Bár én is jobban szeretem a hagyományos narratívákat, azért néha kell egy-egy ehhez hasonló elborult, a világból teljesen kizökkentő film. A vizuális világa egyedien gyönyörű, Scarlett játéka nem annyira feltűnően mutatós, mégis lenyűgöző, és néhány képsorát máig nem tudtam kiverni a fejemből - a tengerpartos, kisbabás résznél konkrétan nem tudtam, hogy mit is kell ilyenkor érezni, az egész annyira furcsa, szó szerint "földöntúli", hogy már csak ezért is muszáj ott lennie 2014 legjobb filmjei közt.
15. Starred Up
Szerencsére 2014 sem szűkölködött az új tehetségek felfedésében, de ha van, aki a tavaly feltűnt leendő mozisztárok közül kiemelkedik, akkor az Jack O'Connell. A 24 éves angol srác (akit eddig leginkább a Skins című sorozatból lehetett ismerni) négy nagyobb dobásban is játszott: a 300 folytatásában, az egész korrekt belfasti balhés '71-ben, az Angelina Jolie-féle Unbrokenben, ami végül nem lett olyan nagy szám (sőt), és ebben a kis börtönsztoriban.
A "kis börtönsztorit" persze nem úgy kell érteni, hogy kis aranyos, csakhát mégsem ír le egy túl nagy ívet, az egész film a börtönön belül játszódik. Bár az elején még úgy tűnik, egy szokásos káromkodós-bunyós-véres börtönfilm lesz a dologból, hamar bejön a családi szál, amitől sokkal érdekesebb lesz az egész.
O'Connell mellett az apját játszó Ben Mendelsohn és a terápiát vezető Rupert Friend (Peter Quinn a Homelandben) is nagyot alakít, telis tele van a film a legkülönböző érzelmekkel, hol horrorba illő véres jelenetekkel, hol könnyfakasztó családi szállal, hol thrilleres taktikázással nyűgöz le.
14. Vi är bäst! (Mi vagyunk a legjobbak!)
A skandinávokban idén sem kellett csalódni. A svéd Lukas Moodysson pedig nem kis dologra vállalkozott: egy hihető coming-of-age sztorit akart átadni, három kora tizenéves kislány főszereplésével. Hát ezzel a trióval (főleg a fenti képen a két jobboldalival) megütötte a főnyereményt, mindenféle manír nélkül játszanak a lányok, és tök szórakoztatóan.
Már csak az alapsztori miatt sem lehet kihagyni a filmet: a nyolcvanas évek Stockholmjában Bobo és Klara, a két barátnő elhatározza, hogy egy punk bandát alapítanak, annak ellenére, hogy mindenki azt mondja nekik, hogy a punk halott, ráadásul még hangszeren sem játszanak. Ezért elhatározzák, hogy bármennyire is bénaság, de beveszik maguk közé az eggyel idősebb Hedviget, aki ugyan halmozottan hátrányos számukra (keresztény & a klasszikus zenét szereti), de legalább tud gitározni.
Nem sokkal megalakulásuk után meg is írják az első slágerüket, a Hata sport (Utáld a sportot!) című számot, amit egy bosszantó tesióra ihletett. Közben persze nem áll meg az élet sem, a szülők idegesítően felnőttködnek, az iskolatársak idegesítően gyerekeskednek, és a szerelem sem mindig olyan, ahogy azt elképzelik. Ennél nosztalgikusabb, retróbb filmet nem láttam 2014-ben.
13. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
Na, ez az amit nem tippeltem volna meg: MAGYAR FILM AZ ÉV VÉGI TOPLISTÁN!! Ráadásul nem is egy százmilliós filmalapos opusz, hanem egy javarészt független, haverokkal összedobott projekt. Ebből fakadóan meg is vannak a gyermekbetegségei (a portugál cucc pl. elég idegen volt, de elvileg praktikus okból került bele), de még soha nem néztem el azokat ilyen örömmel.
Igazi közönségfilm, szerethető, ismerős, azonosulható figurákkal, életszerű helyzetekkel és olyan dialógusokkal, amiről végre nem az rí le, hogy agyon lettek csiszolgatva egy műhelyben. Egy igazi mumblecore, generációs mozi, ami szép budapesti képeket mutat, felfedezi a magyar filmnek a Kazinczy bulinegyedet, Hoffmann Rózsáról vitatkozik, és - figyelem, magyar vígjátékok! - szó-ra-koz-tat.
Az már csak hab a tortán, hogy közben külföldön is nagy sikereket ért el, közönségdíjakkal tér haza Reisz Gábor rendező és csapata. Az meg már tényleg csak cseresznye a tortán lévő habon, hogy mindehhez még egy ütős filmzenét is sikerült hozni - én legalábbis a Wind of Change óta nem hallottam ennyi embert füttyögni egy dalt. Eddig simán a 2010-es évek legjobb magyar filmje - mondanám, ha ennek lenne bármi súlya is. Mindenesetre igaz.
12. Frank
Valahogy így kell egy igaz történetet alapul venni, kiszedni belőle az izgalmas részleteket és megírni köréjük egy még izgalmasabb sztorit. Kétségtelen, hogy Frank Sidebottom érdekes egy alak volt, de valószínűleg nem annyira, hogy egy egész estés filmet kerekítsenek belőle. Legalábbis egy jót.
A Frankben én azért bíztam előre, mert gondoltam, ha Michael Fassbender elvállal egy olyan szerepet, ahol 95 százalékban egy rohadt nagy maszkban kell játszania, akkor abban kell, hogy legyen valami. Hát van is benne, de le kell szögezni, hogy a Frank egyáltalán nem való mindenkinek, az excentrikus frontember mellett ugyanis vannak még benne idegesítő figurák bőven (és milyen jól is játszanak, Maggie Gyllenhaal és Scoot McNairy főleg) és, ha úgy vesszük, a cselekmény sem túl mozgalmas.
De a hangulat, a hangulat. A Soronprfbs névre hallgató kitalált zenekar muzsikája olyan egyedi, hogy tényleg vagy imádni vagy utálni fogod, én, amint látszik, az első csoportba tartozok. A Domhnall Gleeson által játszott, az evilági embert képviselni hivatott srác zenekarhoz való csatlakozása után próbálja valamelyest kommerszebbé tenni a banda zenei világát, hogy ez mennyire sikerül neki, azt több zseniális jelenetben láthatjuk. Egy próbát mindenképp érdemes adni a filmnek, ha fél óra után sem tetszik, akkor nem is fog.
11. Kraftidioten (Az eltűnés sorrendjében)
Skandináv entry no. 2. Bár még most sem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy tulajdonképpen milyen nemzetiségű produkcióról is beszélünk, de mindegy is (hogy a port.hu-t idézzem: norvég-svéd-dán fekete komédia - ennél tényleg nem lehet skandibb a dolog). Hó van, vér van, fekete komédia játszik, tehát minden adott ahhoz, hogy rá lehessen húzni: ez az új Fargo. Mármint a Fargo című sorozaton kívül.
Az itt végre újra elképesztően jó Stellan Skarsgard mostanában valamiért nagyon szarul választ projekteket. Egykor olyanokban játszott, mint a Hullámtörés, az eredeti Álmatlanság, a Good Will Hunting, a Dogville vagy az ezt a filmet is rendező Hans Petter Moland 2000-es műve, az Aberdeen, az utóbbi 6-7 évben viszont sorra jöttek a kaptafa Tetovált lány, A háború démonjai dolgok, és még marvelkedni is beállt a Thorba, mert ugye kellett egy originál svéd.
A sztori annyi, hogy a Skarsgaard által játszott hómunkásnak meghal a fia, ő viszont nem akarja elfogadni, hogy - amint azt a renddőrség állítja - túladagolta volna magát a gyerek. Ezért beül a hatalmas hókotrójába, és elkezdi felgöngyölíteni az ügyet, rövidesen pedig alvilági szálak is bekúsznak - ezzel előtör a filmből a minden értelemben cool északi, fekete humor.
10. American Sniper (Amerikai mesterlövész)
Sokan már lemondtak Clint Eastwoodról, aki egyesek szerint a 2004-es Millió dolláros bébi, mások szerint a 2008-as Gran Torino óta nem csinált értékelhető filmet. Én valószínűleg elfogult vagyok vele kapcsolatban, ugyanis még az Azutánt (2010) is bekajáltam, és azóta csak a felejthető J. Edgart és az általam még nem látott, de a hírek szerint szintén nem nagy szám Jersey Boys-t rendezte a 84 éves gringó.
Ha háborús moziról van szó, akkor szintén nem szégyenkezhet Eastwood, a 2006-os duplaprojektje, az egy csatát mindkét oldalról bemutató A dicsőség zászlaja/Levelek Iwo Dzsimáról szerintem az utóbbi mondjuk 20 év egyik legizgalmasabb háborús filmes projektje volt, de a '86-os Halálhágó is a jobb filmjei közé tartozik. Az Amerikai mesterlövész elsősorban az amcsik végtelen patriotizmusáról szól, és a témában még talán nem láttam ennél hatásosabbat.
Természetesen igaz történet: Chris Kyle (az őrülten jó, már megint Oscarra jelölt Bradley Cooper) cowboynak hiszi magát, aki belép a legkeményebb katonai egységbe, a Navy SEAL-ek közé, mert szentül hisz benne, hogy egy férfi legnagyobb erénye a hazafiasság. Közben megházasodik (Sienna Miller is nagyot játszik), de ez sem tartja vissza, hogy amikor beüt 9/11, egyből menjen Irakba. Aztán egyre jobban a háború rabjává válik, a család rovására. Nagyon érzékletes film, műbalhé (és műbaba) ide vagy oda.
9. Whiplash
Damien Chazelle most minden filmezzéssel foglalkozni kívánó ember példaképe. A harmincéves férfi elsőfilmesként vitte véghez azt a lehetetlennek tűnő bravúrt, hogy az év legelső nagy fesztiváljának (Sundance) legelső napján mutatták be a filmjét, és mégis olyan erős volt, hogy kitartott a körülötte lévő buzz egészen az Oscar-szezonig, és 5 szobrocskára is esélyes.
Legalábbis papíron, ugyanis a legjobb filmre és a legjobb eredeti forgatókönyvre nem sok esélye van, de a férfi mellékszereplői díjat gyakorlatilag már a zsebében érzheti J.K. Simmons. A hatvanéves színész érdekes karriert tudhat maga mögött, első filmszerepét 39 évesen kapta, azóta is főleg mellékszerepeket osztottak rá, általában valami főnököt, vagy családapát játszik - a személyes kedvencem tőle a neonáci bandavezér Vern Schillinger karaktere a börtönös Oz sorozatból.
A Whiplashben is félelmetes, a neonáci alakjától nem is áll olyan távol a jazz-oktató Fletcher, aki Manhattan legmenőbb konzijában tanít, és aki beválasztja zenekarába a dobos Andrew-t (Miles Teller), a srác "motiválásában" határokat nem ismerve. Eddig nagyjából mindenkitől azt hallottam a Whiplashről, amit én is éreztem: ha nincs ez a hype, soha nem nézek meg egy jazzdobosról szóló filmet, de áldom a felhajtást, mert eszméletlen élmény volt.
8. Interstellar (Csillagok között)
Ha már a hype-nál tartunk, azt hiszem, Christopher Nolan aktuális filmjeinél nagyobb felhajtást egy film sem kap egy adott évben, és ez legtöbbször csak a filmélmény rovására megy. Természetesen én is nagyon vártam az Interstellart, de egyben próbáltam nem elragadtatni magam előre.
Nolan opusza egyértelműen a 2001: Űrodüsszeia megalomániájára épített, de közben ugyanolyan figyelmet fordított az emberi kapcsolatokra, a családra, a szeretetre, mint alapértékekre - és ami egyesek szerint giccses-nyálas, az mások szerint, többek közt szerintem is egyszerűen emberi. A családját az emberiség megmentéséért elhagyni kényszerülő, és ezért várhatóan nagy árat fizető Cooper (Matthew McConaughey) története önmagában is lenyűgöző, és ehhez még hozzájön az a lélegzetelállító látványvilág, amiben ráadásul ahol csak tudták, kerülték a CGI-t - persze így is van benne rengeteg, de abból is a mozi történetében idáig a legszebb.
Ezt a filmet IMAX-ben kellett átélni, nem csodálkoznék, ha pár év múlva újra vetítenék, ahogy azt az Avatarral is megcsinálták. Tudományosan persze megkérdőjelezhető dolgok is vannak benne - bár mivel a féreglyukak témája elég homályos még a menő fizikusok számára is, akármi előfordulhat alapon még meg sem lehet ezeket kérdőjelezni (erről bővebben itt). A stúdió által belepumpált 165 millió dollár ellenére meglepően eredeti és merész lett a sztori, és bár végül nem lett Nolan legjobbja, simán az év legjobb, és a kétezres évek egyik legjobb sci-fije.
7. Calvary (Kálvária)
A legzseniálisabb nyitójelenet díja biztosan a kisebbik McDonagh tesó filmjét illeti. John Michael McDonagh első rendezése, a The Guard (magyarul A guardista) nem volt rossz, de azért elmaradt Martin bátyja In Bruges-étől. Másodjára már sokkal nagyobbat dobott, a Kálváriával végleg bebizonyosodott, hogy valami isteni génekkel lettek megáldva, nagyon érzik a fekete komédia/dráma tökéletes egyensúlyát.
Természetesen Írországban járunk, egy kisvárosban, ahol a helyi pap (a mindig bámulatosan játszó Brendan Gleeson) egy vasárnapi gyóntatás alkalmával fenyegetést kap: egy hét múlva meg kell halnia, ártatlanként és jószívűként neki kell bűnhődnie az egyház bűneiért. James atya természetesen beleborzong a gondolatba, hogy egy hete van hátra, de céltudatosan folytatja az egyházközösségi munkáját, és meglátogatja a lakókat - miközben a néző azon töprenghet, ezek közül a fura figurák közül melyik lehetett az, aki megfenyegette.
A képi világ egyszerűségében is lenyűgöző, de a színészek, és az általuk közvetített zseniális McDonagh-szövegek viszik hátukon a filmet. Aki pörgős cselekményt vár, az csalódni fog, itt a lakóknál tett látogatások, a velük folytatott, sokatmondó, mesterien megírt beszélgetések állnak a középpontban.
6. Deux jours, une nuit (Két nap, egy éjszaka)
Idén nagyon el voltunk látva jó, nem angol nyelvű filmekkel, de végül csak a Dardenne-testvérek új filmje került bele a top 10-be - igaz, tavaly a 16-ba sem került egy sem, most meg két svéd és egy magyar mellett megfért ez a belga mű is. Az Oscar-jelölések legnagyobb pozitív meglepetése, hogy Marion Cotillard végül bekerült a legjobb 5-be a női főszereplők közé, mert a kritikusi díjakon kívül semmilyen más nagyobb díjkiosztón nem szerzett jelölést.
Pedig mekkorát játszik. Adott egy kétgyermekes családanya, Sandra (Cotillard), akit kirúgnak a munkahelyéről, de nem akárhogyan: a kis cég tulajdonosa választást kínált a munkatársainak: vagy megkapják a tetemes összegű bónuszukat, de akkor el kell küldeni a depressziós Sandrát, vagy maradhat a nő, de akkor nincs pénz. A többség természetesen az eurók felé hajlik, ezért Sandra repül. Csakhogy kiderül, hogy a tulajdonos nyomást gyakorolt egy pár dolgozóra, ezért az egyik jószívű munkatársa segítségével ráveszik a főnököt, hogy két napon belül legyen új szavazás.
Ekkor beindul a sztori, mármint a maga ide-oda járkálós, beszélgetős, érzelmekkel teli módján: Sandra két nap, egy éjszaka alatt kell, hogy meggyőzzön elég embert arról, hogy mondjanak le a bónuszukról a javára. Az év egyik lenagyobb egyéni színészi teljesítménye, és egy nagyon realisztikus, érdekes történet. Teljesen beránt.
5. Foxcatcher
Bennett Miller érdekes figura. Ahhoz képest, hogy milyen elismert, jó messziről kerüli a reflektorfényt, ráadásul nem is kapkodja el a filmezést. Elsőször a The Cruise című 1998-as, díjnyertes dokumentumfilmjével hívta fel magára a figyelmet, majd 2005-ig kellett várni az első játékfilmjére, a Capote-ra. Ekkor rendezőként egyből Oscarra jelölték, és az is kiderült, hogy nagyon jól bánik a színészeivel, mert Catherine Keener jelölése mellett Philip Seymour Hoffman meg is kapta a szobrocskát. Újabb 6 évet kellett várni következő filmjére, a Moneyballra (Pénzcsináló), amit szintén jelöltek legjobb filmre, és a két férfi színész kategóriában is (Brad Pitt és Jonah Hill személyében).
Önmagához képest viszonylag gyorsan, három év alatt elkészült legújabb filmjével, a Foxcatcherrel, ami az előző rendezéseihez hasonlóan szintén igaz történet alapján készült. Most a legjobb film kategóriájában nem szerzett jelölést, de rendezőként izgulhat egy Oscarért, illetve megint jelölték két színészét. A mentális problémákkal küzdő, fegyver- és birkózásmániás milliárdos John du Pont és az általa mentorált birkózó testvérpár történetét feldolgozó film nem egy könnyen fogyasztható alkotás, de ha az ember ráérez a hangulatára, akkor hamar beszippant, és a végéig nem enged - ebben az értelemben leginkább Paul Thomas Anderson The Masterjére emlékeztetett.
A végtelenül intelligens rendező úgy rakta össze a történetet - néha átköltve a valós történéseket -, mint egy szerelmi háromszöget. Az egyaránt olimpiai bajnok Mark és Dave Schultz (Channing Tatum és Mark Ruffalo) kapcsolata nagyon érdekes - Mark elnyomva érzi magát bátyja mellett, folyamatos bizonyítási kényszere van, ezért amikor a milliárdos John du Pont (Steve Carell) őt keresi meg azzal, hogy edzzen az ő komplexumában, megjön az önbizalma. Idővel egyfajta apafigurát lát a furcsa mentorában, kötődni kezd hozzá, és amikor Dave is megjelenik a Foxcatcher farmon, a féltékenysége maitt elkezdődik egy olyan folyamat, aminek nem lehet jó vége. Tatum, Ruffalo és Carell egytől egyig élete alakítását nyújtja.
4. The Grand Budapest Hotel (A Grand Budapest Hotel)
Az eddigi legnagyobb szabású Wes Anderson-film az egyik legőrültebb moziélmény volt 2014-ben. Sokan egyből Anderson valaha volt legjobbjának kiáltották ki, nem véletlenül, de azért nálam még mindig a szinte tökéletes Rushmore viszi a prímet. Nagy bajban lennék, ha most a cselekményt kéne összefoglalnom pár mondatban, de egy ehhez hasonló hangulat-filmben nem is ez a legfontosabb, még ha - teljesen megérdemelten - újra Oscarra jelölték Andersont a forgatókönyvéért, plusz végre rendezőként is megkapta az első nominációt.
És még hét kategóriában esélyes, összesen 9 Oscarra jelölték a filmet (aminek a címén kívül semmi köze a magyar fővároshoz), ez a Birdmannel holtversenyben a legtöbb. Az egyszerűen hibátlan Ralph Fiennes viszont még így sem fért fel az Oscar-névsorra, pedig olyan pimasz eleganciával alakítja a főhős Gustave H. főportás karakterét, hogy azt csak széles vigyorral az arcunkon lehet nézni. Az ő történetét meséli el a GBH, ami korszakokon és stílusokon át nyúlik, egyszer bolondos komédiába, egyszer börtön-szökés történetbe, egyszer pedig világháborús sztoriba csöppenünk, és ha néha kicsit nehéz is követni, a mesevilág-szerű képek mindenért kárpótolnak.
Valami eszméletlen színészgárdát hozott össze Anderson, gondolom mindannyian a gázsijuk tizedét kérték, csak hogy szerepelhessenek a filmben. Fiennes mellett a legfőbb szereplő mégis a 18 éves Tony Revolori, aki hű társát, a lobby boyt (sajnos fogalmam sincs, magyarul hogy mondják) alakítja. Kisebb, elnagyoltabb szerepekben feltűnik azért Willem Dafoe, Jeff Goldblum, Edward Norton, Harvey Keitel, Adrien Brody, Jude Law, Bill Murray, Saoirse Ronan, Jason Schwartzman, Tilda Swinton, Léa Seydoux, Tom Wilkinson és F. Murray Abraham, és még sokan mások, tényleg.
3. Gone Girl (Holtodiglan)
David Fincher is back. Jó, azért nem volt olyan sokáig távol, 2010-ben csinálta a Social Networkot, ami tényleg egy remekmű volt, aztán valami érthetetlen oknál fogva úgy érezte, neki kell remake-elnie A tetovált lányt, ami Rooney Mara szuper játékán kívül elég lapos volt és legfőképpen semmit nem adott hozzá az eredetihez. Most viszont újra egy letaglózó thrillerrel tért vissza, ami - ha ügyesen kerülted a spoilereket - tényleg fejen vágott, és elgondolkodtatott.
Az időzítés nem is lehetett volna jobb, Gillian Flynn regénye ugyanis alig két évvel a mozifilm-változat előtt jelent meg, így a hatása még tartott, Ben Affleck pedig pont az elmúlt pár évben betonozta be magát a hollywoodi elitbe, garantálva a jegyeladásokat és most már a szakmai elismerést is. A film sztárja ennek ellenére az eltűnt feleséget játszó Rosamund Pike lett, aki hűvös tekintetével, egyenesen félelmetes jelenlétével emelte a színvonalat. A casting további megoldásai is ihletettek voltak: Neil Patrick Harris az eddigi szerepeitől teljesen elütő karaktert hozott, és még az elég alacsony presztízsű gagyifilm-gyáros Tyler Perry is meglepően jól alakította a jó kedélyű, de komoly ügyvéd szerepét. Carrie Coon és Kim Dickens pedig tettek arról, hogy a női vonal még a férfinál is erősebb legyen színészileg
De hiába a kifogástlan színészi játékok, a feszes forgatókönyv, a hangulatnak megfelelően szürkés, mégis tetszetős képi világ, a halálprofi rendezés és a Trent Reznor-Atticus Ross páros által hozott zseniális filmzene, az Akadémia egyedül Pike kisasszony munkáját tartotta jelölésre érdemesnek. Az év talán legfordulatosabb jó filmje megmutatta, hogy a "ponyva" még mindig nem szitokszó a mozi világában.
2. Birdman
Legkésőbb 2007-re egyértelművé vált, hogy oda kell figyelni a mexikói filmesekre. Ekkor telepedett rá az Oscarra három rendezőjük is: Guillermo del Toro (A faun labirintusa), Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke) és Alejandro González Iñárritu (Bábel). Azóta del Toro hollywoodi blockbustereket gyárt, Cuarón tavaly Oscar-díjas rendezővé vált, Iñárritu pedig vett egy 180 fokos fordulatot, és a leglehúzósabb drámák (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) után csinált egy kvázi vígjátékot. Na, nem ha-ha vígjátékot, hanem keményen utalgatós, odamondogatós, okos szatírát.
Oscarilag most az a helyzet, hogy elvileg a filmkészítői szempontból legfontosabb mindhárom kategóriában (legjobb film, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv) a Sráckor és a Birdman feszül egymásnak, tippre pedig az előbbi kettőt viszi majd haza Linklater és filmje, míg a forgatókönyvért járhat egy szobrocska Iñárritunak és három írótársának. És ha csak egy győzelmet érdemel meg a mexikói, akkor ezt. Az egykor szuperhőst alakító, azóta lecsúszott, de most magát a színház világában újradefiniálni kész színész története veszettül jó, a párbeszédek pedig baromi élvezetesek és idézhetőek.
Ha ez nem lenne elég, akkor a látványvilág is szemet gyönyörködtető, Emmanuel Lubezki valószínűleg a tavalyi Gravitációval való győzelme után készítheti a második szobrának a helyet a polcon, a képek hol a film kaotikus, szuper-realista világához alkalmazkodnak, hol teljesen elszállt, álomszerű agymenésekbe torkollnak. A legjobb színészgárda kérdésében is nagy verseny van a Grand Budapest Hotel és a Birdman közt, bár míg előbbiben a rajzfilmszerű karakterek tündöklése van előtérbe helyezve, addig itt komoly drámai és komikus teljesítményt is látunk mindenkitől: a filmsztori-való élet párhuzamot éltető Michael Keaton és Edward Norton, a szokásostól eltérő karaktert játszó Emma Stone, a megtört nőket alakító Amy Ryan, Naomi Watts és Andrea Riseborough, valamint a drámában is meglepően jó Zach Galifianakis egytől egyig fantasztikusak.
1. Sráckor (Boyhood)
Mi más lehetne az év legjobbja, mint a filmtörténet egyik legzseniálisabb filmes megoldásának eredménye, ami rengeteg befektetett munkával hatalmasat bukhatott volna, de szerencsére épp ellenkezőleg, végigtarolt mindent. Már-már unalmas és értelmetlen ismételgetni a film előéletét: 2002-ben kezdte forgatni Richard Linklater egy hatéves kissrác (az amatőr Ellar Coltrane) felnövéstörténetét, akinek szüleit Ethan Hawke és Patricia Arquette, kishúgát pedig a rendező saját lánya, Lorelei Linklater játssza. Évente néhány napot vettek fel, 12 éven keresztül, és ebből állt össze 2014-re egy komplett időkapszula, amit Sráckor néven a Sundance filmfesztiválon dobtak a piacra.
Linklater amúgy is megszállotja a múló időnek, amint azt a kilencéves szünetekkel kiadott Mielőtt-trilógiában (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap, Mielőtt éjfélt üt az óra) már érzékelhettük, de ez akkor is egy teljesen egyedülálló vállalkozás volt, amihez kétség sem férhet, hogy csak a díjeső számíthat elegendő elismerésként. Ahogy egy interjúban fogalmazott: „A cselekmény egy mesterséges dolog. Az életnek van cselekménye? Vannak karakterei, van narratívája, van benne sok sztori. De cselekménye? Az nincs”. Ebben a szellemben készült a Sráckor is. A történetvezetés mellett kütyükkel (Game Boy --> Nintendo Wii --> iPhone), politikai utalásokkal (Bush-gyalázás, Obama-kampány) és időszaknak megfelelő slágerekkel (az elején még Coldplay és The Hives, a végén már Lady Gaga és Arcade Fire szól).
És mindeközben tényleg csak az történik a vásznon, ami az életben. Elcsesződnek dolgok, aztán megoldódnak. Fellángolnak szerelmek, majd elmúlnak. A szemtelenül gyorsan elsuhanó két óra és negyvenöt perc után pedig pont ott ér vége Mason Jr. történetének, ahol kell. Nincs túlhúzva, de azért nincs is elnagyolva az alapanyag. Ritka alkalom, amikor ennyire tudatosan, jelen időben lehetünk tanúi filmtörténelmi eseménynek.