15. Itt a vége (This Is the End) / Világvége (The World's End)

A lista utolsó helyéért vívott harc holtversenyben végződött, a hasonló koncepciót hasonlóan viccesen feldolgozó két komédia tulajdonképpen tengerentúli unokatesók. 2013-ban amúgy is bővelkedtünk az ikerfilmekben (Az elnök végveszélyben / Támadás a Fehér Ház ellen, A Föld után / Feledés, a modernizált Jancsi és Juliska-filmek), de talán a világvége-vígjátékokon kívül egyik esetben sem sikerült ilyen jól mindkét darab.

Azt ugyan nem lehet mondani, hogy a James Franco-Seth Rogen féle csapat kinőtte volna az Apatow-filmek minden nyavalyáját, de Rogen és Evan Goldberg rendezése új szintre emelte az infantilis poénokra építő füves humort. Nem véletlen azonban, hogy Amerikán kívül nem aratott osztatlan sikert a This Is the End, ugyanis Franco, Rogen, Jay Baruchel, Jonah Hill, Craig Robinson és Danny McBride társaikkal egyetemben önmagukat alakítják, miközben egy Francónál tartott orbitális házibuli közepette kitör az apokalipszis, sztárjaink pedig sok földlakóval ellentétben nem ragadtatnak el a túlvilágra. A legjobb az egészben azonban az, hogy színészeink nem konkrétan önmagukat játszották, hanem azt az énjüket vitték filmre, amit a közvélemény gondol róluk - azaz Franco egy polihisztor művészbuzi, Hill a halál aranyos kiskedvenc, akit szétszívatnak Oscar-jelölése miatt, Baruchel pedig az igazi hipszterfiú, aki szerint a Forrest Gump egy undorító giccs, és persze utálja Los Angelest is. Igazából nem tudom elképzelni, hogy az, aki nincs oda a Superbadért vagy az Ananász expresszért, annak mennyi poén jöhet át az egészből, de valószínűleg nem sok, ebben rejlik a viszonylagos bukás miértje. Aki viszont kedveli jelen színészek korábbi filmjeit, az jó eséllyel dőlni fog a röhögéstől, belsős poénok még soha nem voltak ilyen jók.

A brit tesók is ráugrottak az apokalipszis témára, és természetesen ők is humorral közelítették meg a dolgot. Az ún. Cornetto-trilógia (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok és most a Világvége) befejező darabja annyiban különbözik az amcsi rokontól, hogy itt a vallási téma helyett inkább ufós a történet. A film amúgy szerkezetileg hasonló, mint egy Simpsons-epizód, azaz sokáig tök más vonalon fut a sztori, mint ahova előbb-utóbb kilyukadunk. A reunion-mániát is kifigurázó cselekmény elején öt régi haver jön össze, hogy bepótolják az egykor félbemaradt kocsmatúrát, amelynek utolsó állomása a The World's End nevű pub. Meg kell jegyezni, hogy bár mindig fergetegesen alakít, Simon Pegg még talán sosem volt ilyen jó, de a Nick Frost és Martin Freeman vezette mellékcsapat is felveszi vele a versenyt. Edgar Wright rendezése a vécéjelenetben teljesedik ki, ilyen koreográfiát bármelyik A-listás akciófilmrendező megirigyelne. Rengeteg emlékezetes momentumával simán az év legjobb vígjátékai közt említhetjük a brit és az amerikai mozit is.

14. Blue Caprice

Nem mondom, hogy könnyű volt rávenni magam, hogy megnézzem ezt az egészen kis volumenű produkciót, de milyen jó, hogy végül sikerült. A 2002-es Beltway-orvlövésztámadásokat feldolgozó sztori azért még kicsit szenved az elsőfilmes rendező kezdő megoldásaitól, de így is elég nagy gyomrost tud adni. A fókuszban azonban nem a tíz ember halálával végződő gyilkosságsorozat áll, hanem az odáig vezető út. John Muhammad (Isaiah Washington), egy antiguai nyaralás során bukkan rá az anyja által egyedül hagyott Lee-re (Tequan Richmond), akit aztán hazavisz az Államokba, és fiaként nevel tovább. Az életről egyedi látásmóddal rendelkező John nonstop pumpálja az anarchista gondolatokat a 17 éves fiú fejébe, bónuszként pedig lőni is tanítja őt a haver puskáival. Mikor aztán az addig lakhelyet és ételt biztosító barát (Tim Blake Nelson) felesége megunja az ingyenélő fekák jelenlétét, és kidobja őket, valami bekattan az öregnek, és fia, autója és egy puska kíséretében vág neki, hogy betelesítse pusztító tervét.

Isaiah Washingtont én eddig vagy B-kategóriás akciófilmekben láttam (pl. a Sebhelyekben, Steven Seagal mellett, igen), vagy jó filmek elenyésző mellékszerepeiben (Mint a kámfor). A Blue Caprice viszont kevés színésszel működne, Washington hátborzongatóan adja a kívülről normálisnak látszó, belülről viszont őrjöngő pszichopata-lelkű férfi alakját. A többiek is szépen asszisztálnak, Alexandre Moors rendező nevét pedig érdemes felíni a jövőre való tekintettel.

13. Az éhezők viadala: Futótűz (The Hunger Games: Catching Fire)

Valószínűleg a tavalyi év legnagyobb meglepetése volt Az éhezők viadala filmadaptációja, hiszen az Alkonyaton tenyésztett YA-célközönség számára készült mozik nem a minőségükről voltak híresek (lásd még 2013-ból: Lenyűgöző teremtmények, A végzet ereklyéi). Gary Ross adaptációja viszont mind látványában, mind cselekményében olyan teljesítményt tudott felmutatni, amit már csak tovább emelt az azóta Oscar-díjas Jennifer Lawrence lenyűgözően szimpatikus játéka, és a kisebb szerepekben felbukkanó sztárok jelenléte. A folytatásra már Francis Lawrence kezébe került a franchise, de ez könyvadaptációk esetében úgy látszik nem olyan nagy tragédia - a legjobb Harry Potter-filmet is a Chris Columbust követő Alfonso Cuarón rendezte. A két Lawrence 2013-ban beleverte a mozirajongók fejébe, hogy nem kell előre elítélni a tiniknek szánt bestsellerek filmváltozatait, a Futótűz ugyanis talán még jobban is sikerült az első felvonásnál. Katniss és Peeta egy szabályváltoztatásnak köszönhetően ismét harcolni kényszerül, a kvázi all-star viadal során pedig nehezebb dolguk akad, mint valaha.

Jennifer Lawrence tündöklése mellett kicsit elhalványul Josh Hutcherson játéka, az otthoni szerelmi szálat képviselő Liam Hemsworth szerepe pedig még mindig nevetségesen jelentéktelen. A Woody Harrelson - Stanley Tucci - Elizabeth Banks hármas jó nagyot dob a cast erősségén, viszont Donald Sutherland és Philip Seymour Hoffman jeleneléte igencsak megkérdőjelezhető. Ha merülnének is fel kétségek a nézőkben a játékidő vége felé, azért sikerült összehozni egy olyan utolsó jelenetet, ami után szívesen pörgetnénk a naptárat, hogy jöjjön már a november, amikor érkezik a két részre szedett utolsó felvonás első darabja.

12. Phillips kapitány (Captain Phillips)

Ha van olyan igaz történet, ami csak azért esett meg, hogy Paul Greengrass filmet csináljon belőle, akkor a 2009-es szomáliai kalóztámadás az. A karfamarkolós feszültségű filmjeiről (Bourne-trilógia, Véres vasánap, A United 93-as) ismert direktor segítségére pedig olyan emberkék voltak, mint a reneszánszát élő legenda Tom Hanks, vagy a sofőrségéből első színészi munkájába csöppenő, pár hónappal később pedig már komoly Oscar-esélyesnek számító Barkhad Abdi.

A történet időelosztása szokatlan, de tökéletes. Ahelyett, hogy túl sokat időznénk a kalózok nyomorúságos életének megismerésével, vagy magával a hajó elfoglalásával, ezeket viszonylag gyorsan lerendezi Greengrass, mégis van súlya a sztorinak és a karaktereknek. A fő vonal a hajókapitány (Hanks) és a kalózkapitány (Abdi) kapcsolatát tárja elénk, ahogy ez a két teljesen más világból érkező ember valahogy a felszín alatt tökéletesen megérti egymást, cselekedeteikben, céljaikban azonban nem is térhetnének el jobban egymástól. A végtelenségig feszülő mentőkabinos jelenetkhez aztán megérkezik a hollywoodi helikopteres-anyahajós szál is, ami ugyan hozzátartozik a valós eseménysorozathoz, mégis kicsit kizökkent a ritmusból. Az utolsó tíz percben pedig még tudja tetézni addigi teljesítményét Hanks, és olyan alakítást tesz le az asztalra, amit néhány napon belül valószínűleg Oscar-jelöléssel fog honorálni az Akadémia.

11. Transz (Trance)

A vártnál megosztóbb alkotás lett Danny Boyle új filmje, de azért a Napfény, a Gettómilliomos és a 127 óra rendezőjeként megélt már néhány mizériát a filmjei körül a machesteri zseni. A Transzban a művészeti aukciókban részt vevő Simon (James McAvoy) összejátszik egy bűnözőbrigáddal egy festményrabló akcióban, de a menekülés során olyan fejsérülést szenved, hogy ébredése után nem emlékszik, hova rejtette el a képet. A Franck (Vincent Cassel) által vezetett bűnbandának természetesen nem tetszik ez a malőr, így a fenyegetések és a kínzások után elküldik egy hipnoterapeutához (Rosario Dawson), hogy az feltúrja a zavart férfi agyát, ám ott az egyszerű igazság helyett valami egészen másra bukkan rá.

Sokan vádolják a filmet azzal, hogy olcsó módszerrel élve tudatosan arra játszik, hogy minél zavarosabb legyen a történet. De hát ezzel vádolták/vádolják még ma is a Mementót, az Eredetet (jó, gyakorlatilag az összes Nolan-filmet), a Mátrixot, a Játsz/mát és még sok más filmet, de igazából totálisan mindegy, hogy szándékosan összekuszáló egy alkotás, vagy sem, egy számít: működik-e, vagy sem. És ha nem úgy jövünk ki a moziból, hogy "mi a *** volt ez a *** ***?", akkor valószínűleg működik, és otthon mehetünk a netes fórumokon kutatni a válaszok után. Ma már ez is egy része a filmélménynek, néhány alkotás túlmutat a két-kétésfélórás játékidőn, és megmarad az ember elméjében. Ja, és egy csomót meztelenkedik benne Rosario Dawson.