10. Ain't Them Bodies Saints

A magyarországi forgalmazást valószínűleg soha meg nem érő Ain't Them Bodies Saints inkább egy tökéletes alkotói döntések sorozatának eredménye, mint a jövő egy örökzöld klasszikusa. Ha nem lenne olyan gyönyörűen fényképezve, ha nem lenne annyira magával ragadó a filmzene, ha nem játszanának olyan jó a színészek, ha nem tudnánk annyira együttérezni a karakterekkel, akkor valószínűleg ez is csak egy egyszerű, tucat Sundance-dráma lenne. Szerencsére azonban David Lowery író-rendező műve a hetvenes évek Texasában játszódik, ahol egy gyilkossággal vádolt férfi (Casey Affleck) megszökik a börtönből, hogy visszatérhessen feleségéhez (Rooney Mara), és soha nem látott lányához, miközben egy helyi sheriff (Ben Foster) egyre közelebbi kapcsolatba kerül a nővel és a kislánnyal.

Minden egyes cselekményszálon érződik az a pont, ahol el lehetett volna vinni hollywoodi irányba a történetet, de a rendező tudatosan tartja az indie-vonalat, szerencsére anélkül, hogy túlzottan hipszterkedésbe fordulna a film. A képernyőről ömlik a Terrence Malick-hatás, amit Lowery nem is titkol, de így sem lett ócska utánzat érzésű a rendezés. A felesleges Tetovált lány-amerikanizálás legnagyobb pluszpontja Rooney Mara mainstreambe emelése, aminek köszönhetően 2013-ban az ATBS mellett a Soderbergh által rendezett Mellékhatásokban és a Spike Jonze-féle A nőben is megmutathatta kivételes tehetségét. Casey Affleck továbbra is jobb színész, mint bátyja (aki legalább rendezőként újradefiniálta magát), de Ben Foster néhány esetben ellopja a showt, neki is kijárna már egy egészséges főszerep.

9. Az első igazi nyár (The Way Way Back)

Coming of age sztorikkal is el voltunk látva 2013-ban (sokan A nyár királyait favorizálják a tárgyalt filmmel szemben), ezek közül is kiemelkedett Az első igazi nyár. A cselekmény igazából nem is fontos, akárhol, akármilyen körülmények között játszódhatott volna a film, egy a lényeg: honnan indul, és hová érkezik főhősünk. Mármint belsőleg. Egy magának való 14 éves srác (Liam James) megy el nyaralni anyjával (Toni Collette), annak unszimpatikus barátjával (Steve Carell) és a férfi lányával (Zoe Levin). A családi balhék előől menekülve tér be a helyi aquaparkba, ahol valószínűtlen barátságot köt a park nagydumás főnökével, Owennel (Sam Rockwell). Kettejük kapcsolata kalandos úton tanítja meg a fiút az élet élvezetére, aminek köszönhetően néhány nap alatt nagyon változik az élete.

Bár én nem voltam elájulva a George Clooney hátán cipelt Az utódok című 2011-es filmtől, nem hiába nyert annak forgatókönyvével Oscart Nat Faxon és Jim Rash, felfokozva ezzel első rendezésük várási faktorát. Az indie dramedy műfaji hátulütőit szépen kicselezve készítettek egy független-hollywoodias hibridet, ami ugyan észrevehetően kis sablonokból áll össze, mégis úgy hasznosították újra a filmtörténet feelgood-elemeit, mint ahogy Tarantino tákolta össze a cool bűnügyi mintákat.

8. Mud

A 2012-ben váratlanul újjászülető Matthew McConaughey valami olyan sorozatban van benne, ami reméljük sosem ér véget. Két év alatt olyan sikeres produkciókban vett részt, mint a Gyilkos Joe, a Magic Mike, A Wall Street farkasa, a Mielőtt meghaltam (aminek főszerepével beszállt az Oscar-díjért folytatott harcba is) és a Mud. Ez utóbbit az a Jeff Nichols írta és rendezte, aki 2011 egyik legjobb filmjét, a pusztító viharról prédikáló félőrült családapáról szóló Take Sheltert is készítette. A Mudban két tízéves-forma fiú, Ellis (Tye Sheridan) és Neckbone (Jacob Lofland) kalandjának lehetünk tanúi, akik titokban kölcsönveszik az egyik családi motorcsónakot, hogy átszökjenek a közeli szigetre, ott azonban egyszerű kalandok helyett egy ellenségei elől bújkáló emberre (McConaughey) lelnek. A férfi beavatja a gyerekeket bűnös előéletébe, és segítségüket kéri, hogy találják meg szerelmét, Junipert (Reese Witherspoon), és minél előbb elmenekülhessenek az őt kereső fejvadászok elől.

Az év legjobb gyerekszínészi teljesítményei egyértelműen ebben a filmben láthatóak, Jeff Nichols nagyszerűen bánik minden színészével - erről már a Take Shelterben is megbizonyosodhattunk, ahol az azóta Oscar-jelöltségig menetelő Jessica Chastain mellett elképesztő alakítást hozott ki a Mudban apró szerepben feltűnő Michael Shannonból. A mocskos déli, vidéki környezetet és a kis sziget természetét szemet kápráztatóan viszi filmre Nichols, érdemes rá odafigyelni a továbbiakban is. Mint ahogy McConaughey-re is, akit legközelebb a Nolan-féle Interstellar főszerepében láthatunk.

7. 12 év rabszolgaság (12 Years a Slave)

Az idei Oscar-szezon naaagy-nagy favoritja a Solomon Northup feljegyzései alapján készített 12 év rabszolgaság, ami beleillik abba a múlttal szembenéző és bocsánatkérő trendbe, ami uralkodik az amerikai filmkészítésben, bár egész más eszközökkel nyúltak eddig hozzá a témához - Tarantino a saját, humort sem nélkülöző cool stílusában (Django elszabadul), Spielberg pedig nagyívűen és történelemkönyvbe illően (Lincoln). Erre jött az angol Steve McQueen, és megrendezte minden idők leggyomorforgatóbb történelmi tanulságos filmjét az amerikai rabszolgatartókról.

A polgárháború előtti Amerikában járunk, ahol Solomon Northup (Chiwetel Ejiofor) szabad emberként, hegedűművész családapaként éli életét New Yorkban, amíg két ember kedvezőbb munkát ajánl neki, valójában azonban leitatják, és másnap már láncba verve ébred Solomon. Annak ellenére, hogy idővel kénytelen elfogadni sorsát, a becsületét nem adja fel, ezzel pedig többször bajba keveredik gazdái előtt, első tulajdonosa (Benedict Cumberbatch) kénytelen is túladni rajta. Edwin Epps (Michael Fassbender) pedig nem kíméli tulajdonait, kegyetlen módszerei hatalmas feszültséget keltenek a nézőkben, szinte érezzük a brutális realizmussal megjelenített hússzaggató ostorcsapásokat. Tizenkét éves odüsszeiája során találkozik barátokkal (a szívszorítóan jól játszó Lupita Nyong'o), ellenségekkel (Paul Dano) és olyanokkal, akik igazolják, hogy annyi szenvedés után is van remény (Brad Pitt).

Nagy esélyese a legjobb filmért járó Oscarnak, és ugyan én nagy Cuarón-rajongó vagyok, de ha Steve McQueennek ítélik a legjobb rendező díját, szemet hunyok felette, ez az ember tökéletesen ért ahhoz, hogy belenyúljon az ember lelkébe, és belülről szurkálja az embert - szó sincs öncélú naturalizmusról. Bár nyilván nem vetítenék le tíz-tizenkét éveseknek ezt a filmet iskolában, de azért kíváncsi lennék, mennyivel lenne hatásosabb a száraz tények diktálásánál, ami nyilvánvalóan hidegen hagyja a gyerekek legnagyobb részét.

6. Amerikai botrány (American Hustle)

Ha már Tom Hanks és Matthew McConaughey újjászületéséről zengtünk egy ódát, David O. Russell is megérdemel egyet. A felemás produkcióival (Sivatagi cápák, Multik haza!) is csak ritkán előálló rendező 2010 és 2013 között megcsinált három olyan filmet, amivel egyértelműen kiérdemelte a "Scorsese utódja" címet. A The Fighter, a Napos oldal és most az Amerikai botrány mind az italo-amerikai rendezőre jellemzően pörgős, dumálós, kissé stilizált munka, és Russell munkamódszeréről mi sem árulkodik jobban, mint hogy előző két filmjét hét színészi Oscarra jelölték, és ebből hármat haza is vihettek (a Fighterért Christian Bale és Melissa Leo, a Napos oldalért Jennifer Lawrence) - és a Hustle is számíthat legalább egy jelölésre.

2013-as filmjére összegyűjtötte az előző két film legmenőbb sztárjait (Bale, Lawrence, Amy Adams és Bradley Cooper), hozzácsapta a szintén nagyágyú Jeremy Rennert és ezek után már mit számít egy filmrajongónak, hogy mi a sztori, őrületes mókának néztünk elébe. Szerencsére azért a készítők nem így gondolták, sikerült egy izgalmas forgatókönyvet nagyon szépen kivitelezni.

Már az első képkockák jelzik, hogy ez nem egy egyszerű menet lesz, a disclaimer sem a megszokott (a béna "valós történet alapján" helyett "ezek közül néhány dolog tényleg megtörtént"), aztán másfél percig nézhetjük, ahogy a sörhasú Bale a kopasz fejére ragasztgat kis hajcafatokat, hogy aztán a szemüveget felcsapva menő zenére sétáljon bele az intróba. Tiszta Scorsese. A későbbiekben megtudjuk, hogy Irving Rosenfeld (Bale) többféle, de egyaránt csalásra építő üzleteiből gazdagodott meg, amiben partnere volt szeretője, Syndey (Adams) is. Egyszer azonban belefutnak egy FBI-akcióba, és a büntetést elkerülendő kénytelenek együttműködni velük, főleg a lebuktató akciókat vezető Richie DiMaso ügynökkel (Cooper). Simán megszökhetnének, azonban Irving nem akarja otthagyni feleségét (Lawrence) és kétéves fiát.

A forgatókönyv azonban kicsit egyenetlen, egy hajszál választja el a filmet a tökéletes élménytől. Ha nem lenne ilyen sűrű a színészeti Oscar-díjakért folyó verseny, akkor simán odadobhatnánk előre egy jelölést a négy főbb szereplőnek, de elképzelhető, hogy a nagy hajrában végül csak Jennifer Lawrence kerül majd a listákra, akinek nagy esélye van arra, hogy a tavalyi főszereplői díj mellé most begyűjtsön egy mellékszereplőit is. Ja, 23 éves a csaj.