5. Hajsza a győzelemért (Rush)

Én sem gondoltam volna, hogy ez a blockbuster-jelmezbe bújt dráma végül top 5-ös filmmé növi ki magát. Pedig az Oscarra gyúrt, szentimentáliskodó, nagyzoló filmjeiről is ismert Ron Howard 2013-as alkotása a félrecélzott kampány ellenére nagyot ütött. Howard meglehetősen széles spektrumot járt már be minőség terén, a Lánglovagok, A Da Vinci-kód és A dilemma alulról nyaldossák az átlagos jelzőt, az Apollo-13, az Egy csodálatos elme és a Frost/Nixon viszont széles körben elismert, kiemelkedő darabok. Örömmel jelentem, a Rush, a jó régóta várt Forma 1-film az utóbbi táborhoz csatlakozik.

Valószínűleg a legjobb korszakot találta el Howard és alkotócsapata, mind sztori-szempontból, mind képileg. A '70-es években folytatott James Hunt-Niki Lauda párharc valószínűleg egy csöppet túl van dramatizálva, de ezt hívják alkotói szabadságnak, annak is a legjobb fajtáját láthatjuk. Alapból filmszerű, ahogy a legrangosab autóverseny két főszereplője egy nőfaló angol szépfiú (James Hunt - Chris Hemsworth) és egy racionalista osztrák műszaki zseni (Niki Lauda - Daniel Brühl), hát még azok az események, amik a tárgyalt két-három év alatt történtek velük.

Azért a film minden felnőttsége ellenére nem sikeült száz százalékig elhagyni a big budgettel járó kliséket, a film végén Hunt és Lauda közt zajló beszélgetés például igencsak életidegenre sikeredett, de ez a legnagyobb, sőt talán az egyetlen hibája Howard remekművének. A versenyjelenetek is gyönyörűen egyedire sikeredtek, a benzinszag is árad a képernyőről, Hans Zimmer a 12 év rabszolgaság után (naptárilag előtt) itt is remekel, a látvány és a hang mellett pedig a pattanásig feszült forgatókönyvvel is kiemelkedik a Rush a sokszor közhelyparádévá csiszolt sportfilmek közül.

4. Fogságban (Prisoners)

Erről a díjszezonban méltatlanul hanyagolt thrillerről ránézésre meg nem mondanánk, hogy amerikai produkció. Még akkor is, ha Denis Villeneuve (Felperzselt föld) rendező történetesen kanadai, a film maga simán egy jobban sikerült skandináv mozinak látszik. A szikár, kékes-szürkés látványvilág, az esős-borús környezet eleve megteremti azt az állapotot, ami a későbbiekben csak fokozódni fog, és ami már a szereplők színre lépésekor előre vetíti a baljós eseménysorozatot.

Egy kellemes családi-baráti összejövetel során a két kislány elkéredzkedik, hogy kimehessenek játszani. Amikor már hosszabb ideje nem térnek vissza, a két család tagjai elkezdenek kutatni utánuk, az órák elteltével pedig beüt a pánik. Keller (Hugh Jackman) és Franklin (Terrence Howard), a két családapa egyedül arra támaszkodhat, hogy egy gyanús lakókocsit láttak a ház előtt parkolni, amikor a lányok kimentek. A rendőrség bevonása után Loki nyomozó (Jake Gyllenhaal) is beszáll az egyre rejtélyesebbnek ígérkező ügy megfejtésébe. Rövid idő elteltével letartóztatják a lakókocsi tulajdonosát, az értelmi fogyatékos Alexet (Paul Dano), de bizonyíték hiányában kénytelenek szabadon engedni, miközben Keller meg van győződve annak bűnösségéről, így saját kezébe veszi az ügyet. De vajon meddig megy el egy apa, hogy megmentse gyermekét?

Bűn lenne többet elárulni a cselekményből, igazi ritkaságnak számít az ilyen izgalmas thriller, ami garantáltan nem hagyja lankadni a néző figyelmét, az érzkényebb lelkűek pedig arra is számíthatnak, hogy napokig, de akár hetekig is a hatása alatt tartja őket a film.

3. Blue Jasmine

Woody Allen ki tudja már, hanyadik fénykorát éli. A sokak szerint a kilencvenes évek elejére kifulladt író-rendező az elmúlt öt évben három olyan művet tett le az asztalra, ami rögtön a 43 rendezésnél tartó new yorki zseni tíz legjobb filmjében találta magát (Vicky Cristina Barcelona, Éjfélkor Párizsban, Blue Jasmine). Igaz, a köztes alkotások (Whatever Works, Férfit látok álmaidban, Rómának szeretettel) pedig a toplisták legeslegalsó helyeit célozták be, de ha már kétévente ilyenekkel ajándékoz meg minket, azt simán elfogadjuk.

Sajnos a Blue Jasmine hírét túlságosan megelőzte Cate Blanchett valóban lenyűgöző alakítása, ezért másról sem lehetett hallani a filmmel kapcsolatban, minthogy milyen zseniálisan cipeli azt a hátán az ausztrál díva. Pedig sokkal több ez a film, mint szimplán egy mérföldkő Blanchett karrierjében.

Jasmine French (Blanchett) korábban egy menő, gazdag new yorki eltartott háziasszony volt (amilyenből oly sokat láttunk már Allen filmjeiben), azonban férje (Alec Baldwin) csalásainak fényre derülése után jött a bukás: válás, elszegényedés, idegi betegségek. Emiatt kényszerül visszatérni San Franciscóba, ahol elidegenedett testvérétől, Gingertől (Sally Hawkins) kér szállást. A kettejük közti - már csak elméletben létező - szociális különbségek rengeteg konfliktust tartogatnak, miközben Ginger saját életét feláldozva próbál segíteni Jasmine-on, és Jasmine is próbálja megtalálni önmagát.

A régi-új környezetbe visszakerülő nő és a körülötte élők helyzete természetesen számtalan komikumot tartogat, és ezúttal Woody megtalálta a tökéletes egyensúlyt komédia és dráma között. Hiszen akármennyire vicces is, amikor egy lepukkant bárban Martinit kér olivabogyóval az újgazdag létből kitörni képtelen hölgyemény, a mögötte rejlő valóság-elutasító, depresszív lélek drámája egész máshogyan érinti meg az ember szívét.

2. A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street)

Martin Scorsese nemhogy képtelen az átlagosnál alább adni, azon rendezők közé tartozik, akik a jónál alább sem adják, és egy-egy jó filmjük közé beékelnek egy-egy abszolút klasszikust. Csak nézzük meg a 2000 óta rendezett filmjeit: New York bandái, Aviátor, A tégla, Viharsziget, A leleményes Hugo, A Wall Street farkasa. A legeslegrosszabb esetben is egy jobbfajta 7/10-et produkált az ember, de azért elhintett két olyan örökzöldet, mint a gengszterfilmeket megkoronázó A tégla, vagy most a hasonló ritmusban pörgő, hasonló keretet kapó, csak éppen a brókervilágba átköltöztetett A Wall Street farkasa.

Leonardo DiCaprio már rég felvásárolta Jordan Belfort brókermágnás önéletrajzi könyvének filmes jogait, hogy aztán évek óta könyörögjön Scorsese bácsinak, hogy rendezze már meg neki, mert ezt csak vele tudja elképzelni. Köszönjük, Leo! A forgatókönyvet végül nem más, mint Terence Winter írta meg, akihez leginkább a Maffiózók és a Gengszterkorzó című sorozatok írását kötik, tehát tényleg nem esik messze az alma a fájától. És nagy taps illeti azt a zseniális húzást, amit nem sokan mertek volna megtenni: gyakorlatilag vígjátékot varázsoltak a csalásra, emberek tönkretételére, erkölcstelenségre és pénzhajhászásra épülő szuperdepresszív sztoriból.

Mert Jordan Belfort (DiCaprio) ugyan tényleg megtehetett mindent, de ennek ára volt - ha ezt az árat nem is ő, hanem emberek ezrei fizették meg helyette. A kezdő bróker-létet saját cégalapítás követte, bejöttek a drogok, feleségét először alkalmi kurvákra, majd bombázó szőke feleségre cserélte, még több droggal ismertette meg magát, a dollármilliók pedig csak pörögtek, addig, amíg már ő sem látta, hova lehet még ezt überelni.

Lassan eljutunk oda, hogy minden évben kijelentjük: ez Leo DiCaprio valaha nyújtott legnagyobb alakítása. De most úgy érzem, egy darabig tényleg ez lesz a top. Olyan energiával pörög végig azon a súlyos három órán, olyan széles spektrumot jár be, hogy ilyenkor jóízű röhögéssel gondol vissza az ember, hogy egykor erre a srácra úgy gondolt mindenki, hogy "az a bájgúnár a Titanicból". És ha DiCaprio az új De Niro, akkor a Joe Pesci-karakter helyén úgy villog Jonah Hill, mintha három éve még nem a Forró rágógumi kövér gyerekének reinkarnációját látták volna benne. Matthew McConaughey, Kyle Chandler, Rob Reiner, Margot Robbie és Jean Dujardin pedig nem csak tisztességesen asszisztálnak, nem is csak annyi, hogy mindegyikük nagyszerű benne, hanem minden egyes felsorolt színésznek van legalább egy olyan jelenete, ami hetekig (még korai erről nyilatkozni, de valószínűleg hónapokig, évekig) megmarad a nézőben. A narráció, a vágás és a filmzene pedig Scorsese-filmhez méltóan mesteri. Talán az év legélvezetesebb filmje.

1. Gravitáció (Gravity)

Az első helyen pedig mi más is állhatna, ha nem a Gravitáció. A film, amelyről már annyit beszéltünk, hogy kár érte a szó. Amit már annyira dicsért mindenki, hogy szinte elveszik a varázsa. Pedig tényleg korszakalkotó műről van szó, ami még a 3D-s, IMAX-es, 4K-s, akármilyenes filmezés fénykorában is olyan technikát mutatott be, amit más még egy jó darabig nem fog, és emellé nem népbutító hülyeséget kaptunk, hanem egy csodálatos utazást, egy szerethető karaktert, egy végletekig feszült helyzetet.

Az ember gyermekével egyszer már tökéletest alkotó Alfonso Cuarón és a rendező érdemeihez nagy arányban hozzájáruló, szintén mexikói operatőr Emmanuel Lubezki hét év után állt elő a kilencvenkilenc százalékban az űrben játszódó produkcióval, amihez az ég tudja milyen szerkezeteket kellett építtetniük, hogy megkoreografálják a huszonegyedik század leglátványosabb filmjét. Amit előszeretettel hívok film helyett moziélménynek, hiszen ez az az alkotás, amit bűn(!!!) nem moziban nézni, és amit reméljük, a mozik előszeretettel fognak újra és újra elővenni, évről évre.

Az első jelenetként szolgáló, egyetlen tizenhárom perces snitt alatt a kamera úgy táncol a Hubble-teleszkópot szerelgető asztronauták között, mintha egy Csajkovszkij-balettre vezérelték volna. Ryan (Sandra Bullock) és Matt (George Clooney) úgy beszélgetnek, mintha otthon a nappaliban, egy üveg sör mellett dumálnának, csak most épp párezer kilométerrel feljebb vannak. Aztán jön az űrszemétvihar. A két űrhajós elsodródik a teleszkóptól. Az oxigén fogy, a mozgás koordinálhatatlan, a pánikszint emelkedik, ettől az oxigén még jobban fogy. Őrült körforgás, tökéletesen vászonra applikálva.

Filmtörténeti jelentőségéről pedig iszonyatosan keveset mond az, hogy az év filmje. Valószínűleg viszontlátjuk majd 2020-ban, az évtized legjobb filmjei listán is.